LINK rel="stylesheet" type="text/css" href="files/no_underline.css">
l
5
Szerkesztő: Kaskötő István
József Attila sírjára

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed s kis, fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye mint esőz a gyáron,
és hogy lesz végül másé az öröm:
jaj, különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
hol lőre-borba fúl az ős közöny, –

hiába volt a versek vér-özönje,
jobb már testednek, hogy így rohad,
e kornál nem durvább a föld göröngye,

s nem volt keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szivénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

e vak városban, mely reszketve, él még,
s új vezér felé görbed már a háta,
s gyáván lapul dunyhái közt, ha éjfél

után az őrület csapatja járja,
s tudatlan, bérelt, fokosos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek,
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

mindig azt mondta: kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s te, hogy megtudtad, nem tudtad a könnyet

elfojtani, – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Itt Rachmanóva kellett,
pimasz könyvek és szemét darabok

kellettek nékünk, amíg a lehellet
tüdődből lassan kifogyott s a póz,
a drága, a csibészes, mit, mint gyermek

hordtál, lehullt és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mert mostohaapád űzött, a konok

vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi hetvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hí és nem ért.

S most, hogy elmentél, s mint golyót a fában
hagytad szivünkben minden szavadat,
s oly messze vagy már, túlnan, a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg Németh Andor sebzett, kék szeme,
és sírunk, páran, európaiak

a sok turáni közt e fekete
földön… Aludj hát. Aludj: víz meg ég
nem volt még soha lágyabb, kékebb, mint e

bús délután. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincs már híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakokon zörget,

hol szolgáknak már nyakkendő a járom,
s ahol sváb szolgabírát hoz az út
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.
Érzékeny utazás

Ma éjféltájt, a párna ránca közt
felébresztett a bánat hűvös ujja,
és mellemen verejték gyöngyözött,
mert álmaimban otthon voltam újra.

Felültem, kusza hajamban lapoztam
– imára hívott az a régi hit –
s a házak közt elnéztem hosszú-hosszan
a Tejutat, az űr Kárpátjait.

Sokáig ültem. Vén vándor tekint
így hátra, ha a boldog partra átért.
Amit szerettem s bírtam: mind, de mind
eladtam egy szellőcske szabadságért.

Ó jaj, bolond, mit tettem én magammal,
ki zöld mezőben társtalan üget?
Nem hívott útnak ágy, se rakott asztal,
csupán e gőgös, hűvös őrület.

Ám elcsitítja-e bennem a bút
s betakar-e bundájával, ha fázok?
Barátok szólnak s a Hungária-út
szegélyén hívnak a poros akácok.

De én csak itt ülök, szemközt a sorssal.
Mögöttem áll, mint agg paraszt, a kín.
A tavaszi föld nedves ajka most vall:
méreg fakadt az éjjel ágain.

Meglátlak még, országom, messze kert?
Egy félmarok derékkel, ím, itt állok.
Kivágom-e velük magam, mint vert
csatákból a középkori királyok?

S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta
s én ösmerem az őserdő szagát.
Ott bujdosik most Marx, az agg próféta,
ruhája nincs, a szeme zöld agát.

A négerekre féltő gondja van, –
szakálla leng haránt az esti fákon,
ott tünök el maholnap nyomtalan,
mint rizsporos kalóz, az Antillákon.

Kisárgulok a napban, mint öreg len,
csak én tudom majd, hol barangolok,
míg elnyulok, holtan, de oly töretlen
derékkal, mint a régi angolok.

S mit mondhatok, hű hívek, akkor én
tinéktek, túl a síri pálmafákon?
Szerelmes, messze szívetek hevén
melengetődztem hűvös éjszakákon.

A Váczi-út porán csak eltalál tán
a lábam; lágy és ifjú árny leszek
s szobátokba e kései találkán
belépek, mint az elveszett gyerek.

Olvasni fogtok, fázós estelen,
egyszerre elfog érettem a bánat
s én homloktokra halkan ráteszem
kamaszfejemről vörös glóriámat.

(Páris, 1940 március)


Fotó: Huszti
ÉLETRAJZ
Alkony és éjszaka közt

Szamár ment kinn: úgy csüngött terhes tőgye
mint málhaként reákötött kakas.
A nap leszállt: fénysáv maradt belőle,
fényfal az éjben, holdas és magas.
Majd összedőlt.

Heten hevertünk kerti székeken,
kámzsás lidércek jöttek ki az útra.
Lenn esti csend volt, égi béke fenn,
de légbe dermedt, izzó talpunk tudta,
hogy ég a föld.

Az abbé búsan ült, mint kövér holló
s Lucanust recitálta latinul.
Én zord voltam, kalandorhoz hasonló,
ki megtagadta atyját s elpirul,
ha ráakad.

A hold mezítlen izzott, mint a nap,
mellcsontunkon halálverejték pergett.
Majd megjöttek a János-bogarak,
mint száz, gyertyát-csóváló némagyermek
a fák alatt.

Hallgattunk mélyen: a mirtus-bozótban
Walpurgisz-éj szinpadján hét halott.
Én meg magamban ismételtem, szótlan
s folyton-folyvást e bolond mondatot:
„az éj is él.”

Majd szólni kezdtem, hogy fedjem, mi fáj
s az árny ránknőtt, mint kőre a moha,
míg arcon prüszkölt Salamon király
istállójának legszebbik lova:
a Déli Szél.

(Casablanca, 1940 augusztus)
Újév, 1941

Vak számok!
Ti számoltok nekem silány
napszámot.

Hat évet
próbáljak csak s mi más leszek,
ha élek.

Vagy tizet
veszek s fakulnak arcomon
a szinek.

Ha félszáz:
új nemzedék jön, dörmögök,
a szél ráz.

A század!
Nem ér utól hír, bú, öröm,
gyalázat.

Száznegyven:
más termelés, más jog, más könyv,
más ember.

Hat század.
Nem értenék, ha nyithatnám
a számat.

Egy ezred.
Fejfám fölé rét nőtt, ürgék
legyeznek.

Vedd kétszer
és nem marad siromban csont,
sem ékszer.

Vedd négyszer.
Népem kihalt. Nem ismerik
Nevét sem.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Gulácsy Lajos:
Nő a rózsafánál
Károlyi Mihály

Szonett nem éri fel. A Fejedelmet
kell hívnom, hogy megmondjam néktek őt,
Majtény után, ha démoni dühében
egy vágya kelt: túlélni az időt,
vagy oltárképeket nézett tünődve,
s szemfénye kékes lángokat vetett,
mert bujdosásra adta el vezére,
s háznépéből labanc rimája lett.

Volt úgy, hogy roppant, néma tisztessége
kongott körötte, mint titáni dóm.
Máskor játékszobákban állt setéten,
a játék s a sors ellen lázadón,
vagy erkélyeken, hol málló oszlopokba
rúgott cipője, míg fenn a barokk
párkányfestményekről Greco-i árnyát
nyilazgatták a puffadt angyalok.

Hogy London s Páris utcáin nem kellett
pirongva járnunk, az miatta volt.
Seholsincs-háza reményekből épült,
abrosza sarkán négy eltékozolt
évszázad ült és padlata tetőjét
betörték zúzva a magyar bitók.

Ezért történt, hogy mi, vándordeákok,
szegénylegények és szabad zsidók
jobbágynak álltunk hozzá, ablakából
lesvén: virrad-e Hevesnél a sík,
gyertyát koppantva s döbbent rémülettel
nézve egymást, míg hosszan sakkozik.

(Montgommery, Alabama, 1943 június)
Hadgyakorlat, rágógumi

Cserkészvidék ez: sátortáborok
s juj, indiánnal színig telt berek!
A részeg táj utánunk tántorog,
ha rákapcsoltunk, gyermekemberek!

Tankunk őrült küllője hengereg,
az ég rohan – csak a víz ácsorog:
szürkés agyagján pőre négerek
feküsznek, mint az aligátorok.

És rágunk, rágunk… A világ elejtett.
Emlékünk ez: a kedves ajka-pírja;
gyermekkorunk; anyánk, ki már nem emtet,

s bús cukrunk, mely a Léthe-áron úsztat.
Ezt rágnám mindig s levinném a sírba
merev fogam közt örök obulusznak.

(Fort Leonardwood, Missouri, 1943 április)
Egy pilóta szól:

Mit zargatsz? Úntam mindig a beszédet,
még megrokkansz a sok-sok szó miatt!
Gyújts rá. Én inni szerettem s mozizni,
hogy eldobjam magamtól magamat.
Miért e háború? Míly furcsa kérdés!
Te fundáltad ki, vagy Nagy Főnökünk?
Vajjon fontos tudnunk, miért halunk meg?
Ezen töprengj, ha elmégy, odakünt!

Jaj, megsértődsz! Nézd csak: nagy langaléta
legény voltam, csupa jóindulat
(hetedik légi hadsereg Szaipánból,
Jim Olson, írd fel, ha kell az adat,
huszonöt éves, volt mérnök, baptista,
sorszám: ó-húsz-tizennyolc-hetvenöt,
magasság: hat láb kettő, nőtlen, őrnagy,
szülőhelyem: Hartford, Connecticut)
ki száz mérfölddel hajtott, leányoknak
füttyentett, nem vásárolt hirlapot,
napeste jégszekrényeknél portyázott
és délben söntéseknél sildbakolt.

Önként mentem. Nem vonzott itthon semmi –
az embert oly nagy érzés fogja el,
tenger-érzés, érzés-tenger – hogy mondjam? –
ha rárepül s légnyomás dobja fel
a gépet, vagy ha ködben száll radarral,
vagy befogja az automatikus
pilótát, lustán néz a levegőbe;
ha lövedék robban, mint misztikus
füstkarika; avagy ha egyenesen
a földnek röpül, majd robbanás rázza,
egy pillanat: nem lát, csak kék eget
s oldalt békésen áll a Fuzsijáma.

Mikor huszadszor szálltunk Tokióra
kék gyűrük ültek mindnyájunk szemén.
Kutyánk vonított. Hogy ez lesz a végünk,
azt már reggel, sátrunkban tudtam én.
A japán császár vért tüsszentett aznap!
Ahogy jöttünk, a Ginza lángban állt.
Ledobtunk mindent. És bolond kedvemben
gépem még egy szabályos díszkört szállt.
Mikor mentünk, a víznél minden füstölt:
dokkok, hajók, házak, nagyok s kicsik –
ekkor bajtársaimra néztem hátra,
mert kékes füstöt vonszoltunk mi is.

A gumicsónakban csak én maradtam
(ugyan hol úsznak temetetlenül?)
még örültem, hogy nélkülük halok meg: –
nem voltam három éve egyedül.
Ha repülőhal esett közelembe
felfaltam, körmeimmel tépve szét.
Hetednap este tengervizet ittam
s vért kezdtem hányni, tudva: ez a vég.
Közben még azt gondoltam, hátraesve:
harminc év mulva, vagy ma? egyremegy.
Pilóták kezdtek fülembe dudolni,
kik leestek a császárság felett.

(Katonakórház; Atlantic City, New Jersey, 1945 június)
Budapest

Porban heversz, te hencegő, te büszke,
pernyéd repül – húnyó tűz könnyű füstje –
és illatod virít a házromokból,
mint éjszakában nyíló jázmínbokrok,
golyónyomokért pillantok az égre
és megkövülve nem zokogok mégse –
nyolc év után így láttalak az estben,
rom Budapestem.

Mit tettél? Észrevetted, úri dáma,
hogy méltatlan vagy íly paraszti tájra?
Tán napkeletről felhőzött a rest ég?
Avagy kevés volt arcodon a festék,
és megpillantva bőrödet, míly vánnyadt,
nekimentél tükrödnek, a Dunának,
s eltörtél, mert a lomha víz az ősebb
és az erősebb?

Mohó szemem végigjárt minden házon,
mint Harpagon, ki pénzét tartja számon –
elnéztem a Belvárost, amint éled
az új, ezer halálon győztes élet,
s a régi is, a rothadt, megfeneklett,
hol minden eszme üzlet s operett lett,
s amely érett – ha ütni népünk volna –
forradalomra.

És jártam kinn, a kültelki homok közt,
hol munkásnép izzadt a gyárromok közt,
csak enni kérve, mintha nem is vágyna
e földön másra, mint az alkotásra, –
s álltam Várad romján, az elvarázsolt
kastély felett, hol évszázados tánc volt,
míg lenn, mint málló, bűzös, százados láp
pusztult az ország.

És voltam ott, hol vizén nagy folyódnak
a sziget úszik: árpádkori csónak,
hol rózsa hullt, a zárda állt, a tölgyek,
s most régi romok uj romokra dőltek…
Mert nádas part közt száll kopár dereglyénk,
mi állunk rajta: nincs multunk, ereklyénk,
lidérces éjben úsztatunk erőtlen,
s evezőtlen.

Ám mégis: mintha utcáidon bolygva
az elherdált mult közelebb jött volna,
ott, hol barokkod cifrázó rimája,
mögött előtünt gót kezed imája,
avagy pontónhidad deszkáit járván
a Duna sáros, középkori árján,
vagy Hentzi lángját sejtve Vigadódon,
szép viganódon.

S így kelt elémbe multad régi arca,
Aquincumod, vándornépek piarca,
Budád, basák és bégek heverője,
svábok kocsmája, urak szeretője, –
város, ki minden században leégtél,
de hév fürdődből gyógyultan kiléptél,
kit őrtoronynak útkereszti révhez
alkot a kényszer.

Ezért hiszem, hogy most is csak felépülsz,
s én ittmaradok melletted, míg szépülsz,
és elmondom, mit feledtél, a jót is:
a vérmezői hajnalon Hajnóczyt,
és vándorát jámbor szőllőhegyednek,
szelid árnyékát Virág Benedeknek,
s ki kért a népnek, állva egymagában
gyér bajuszával. –

Krúdyt, ha reggel a konflisra pattant
borzas fejével magános-magasban,
hol sárgarigó fütyült a fülébe. –
és Kosztolányit, ha a halált félte,
Kemény Zsigmond tüzét és Ady lázát,
Korvin Ottót és vezéreid százát,
kiket bujdosni küldtél messze tájra
és a Dunába.

Ha tudod őket, mit tanultál tőlük?
Párist játszódna üres, hiú gőgöd,
tudatlan vagy, kit elvakít a pompa,
hitelre élsz, gondolkodol hozomra,
országodtól távol lengsz, üres léggömb,
és ujjaidon hamis minden ékkő,
lennél, ha hagynánk, a dunai kéjnő,
lenge királynő.

Lám, én is álmodtam jövődről sokszor,
még régesrégen, lármás István-napkor,
míg utcádon a parasztnép, mint ár folyt
s álnyugatodban mongollá varázsolt,
míg járdáidon rossz tojástáncot járt, –
és függönyök mögött lapult a polgár,
mert gyűlölet volt, mi őket közösbe
összekötötte.

Ilyenkor gyakran álmodoztam róla:
lehetnél még egy ország tanítója,
nem tüzijáték, de könyvvel telt asztal,
ki összebékít munkást a paraszttal,
nem ökörsütés, lőrebor és cécó,
de műveltség és tudomány és szép szó,
józan főváros, Európa, mélység
s büszke szerénység.

Megérem-é? Repedt itt minden házfal,
és minden lelked tele van szilánkkal.
Hát verlek most korbáccsal, két kezemmel,
mert rád maradtam örök szerelemmel, –
fogadj, Budapest! Nyisd a roskadt szállót,
hol itt tenálad holtomig meghálok,
s hiszem – nem leszek rossz vendég, míg élek,
sem temetődben nem halok meg végleg.

(Budapest, 1946 május.)
Recski est

Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek
a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,
Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes,
Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?

Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.
Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:
Görgey a Monte Christót mondja ott éjről-éjre,
és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.

Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek?
Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét
mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve
Jónás könyvét? A Toldit? Mindegy, hogy ki beszél.

Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek:
kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli
agytornától. A szellem megmozdítja a testet:
Európa hány ezer év óta keresi

e titkot! Plátót mondjam? Csuklóm, térdem elvásott,
üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek
vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok
reám, mint magatokra. Egy egész keveset

tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal
– csepp csepp után, éreztem – kicsordult s összegyűlt
bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan,
ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül

szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról?
Könnyű a dolgom, mert hány rejtett forrás fakad
ilyenkor az emberben! Kedvem fáklyája lángol;
levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt

a testem. Ez volnék én? Eldobtam minden terhet,
s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör
az immateriális! A világ transzcendensebb,
semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör

itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét?
Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek.
Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség.
Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg?

(Recsk, 1951)
Töprengés egy megtisztelő ajánlaton

Hívnak: tanítsam itt az ezredek
költészetét; és írjak verseket.

Elszomorodom. Íly ajánlatot
száradt emlőjű hazám nem adott.

Kedvenceim: a türkiz svéd fenyők,
a kék tavak, a szőke, karcsú nők.

Toronyszobában, félöles falak
között élhetnék, gót boltív alatt.

Itt vár rám végül vándorutamon
biztonság, tisztes jólét, unalom.

Félévig nap, félévig félhomály,
s a steril filológus-ispotály.

Bizonytalan sorsú urnám helyett
foglalhatnék szép gránit sírhelyet.

Hazai mocsok után tisztaság.
Honi bitangság után tisztesség.

Liliputnak, nem kéne szüntelen
Washington s Moszkva ellen küzdenem

egyszerre; és az orosz szolganép
magyar szolgáiról se szólanék.

Bankettek, talár és diáksereg:
kedvelnének, habár nem értenek.

Olvashatnék, magamnak örömül
ismét latinul meg ógörögül.

Dunnás ágyban, ha késő este lett,
végigtapogatnám a testemet:

de tudnám-e az ólomablakok
között, hogy ez még én magam vagyok?

Érzelmeimet megfagyasztanám.
Így ülnék a tanárok asztalán,

hol mindenki merev, de sohase zord.
Lazacot ennék, hozzá Chablis bort,

s mindazt, mi Svédországban nem terem.
S mikor nagyritkán elkeseredem:

Gusztáv király telefonálna és
megkérdezné: megy-e a rímelés?

(Uppsala, 1957)
Zsuzsával Firenzében

„Nem félek”, mondtad múltkor, „a halált elviselni.
Benneteket sajnállak, mikor már nem leszek.”
Az Uffiziben tegnap bementünk Botticelli
Tavaszához. Holt fáradt voltál. Én ideges.

Flórához hasonlítasz. Lestelek, míg alatta
álltunk. Derekad íve; nemes, okos fejed
az elmúlás árnyával; szemed örvös galambja:
pontosan, mint az övé. Vajon észreveszed?

Nézted, vállad megrándult, de ajkad nem nyílt szóra.
Elvittelek a Loggia fölötti eszpresszóba.
Ott lerogytál. Töprengtem: mivel ámítsalak,

szerelmem? A haláltól mindhiába akarlak
megvédeni. Éjente, ha a kíntól nem alhatsz,
reggelig simogatom töredező hajad.

(Firenze, 1962)
Huszonkét éve utazom…

Huszonkét éve utazom,
hogy a szadista Kelet helyett
a mazohista Nyugaton
nézzek magamnak állóhelyet –

de csak kibírom, mert megírom;
s mert annyi hű barát szeret
és őriz innen s túl a síron;
s mert együtt élhetek veled;

és mert ki még oly boldog, mint mi?
Csak olykor mardos régi gondom,
hogy nem temetnek el Karinthy

és Kosztolányi oldalán.
Urnámat is fejemben hordom.
Ugyan hol másutt hordanám?

(Toronto, 1978)
Janus Pannonius hazatér

Itthon vagyok, nagy Isten. Zokogva ölelgettek,
mert látogatni jöttem. Ha maradok, megvettek,
mivel közétek állok. Bor még terem itt bőven,
de ha humanizmusról szólok, szaladtok tőlem.

Magyar vagyok vagy horvát? Magyarnak lenni: vallás,
melldöngetés, hőbörgés, állandó elfoglaltság,
de Zagrebben csak pislog, itt szebben ég a szellem
s vitézek vagytok mások, s még inkább egymás ellen.

De van-e elég erőm, hogy innét elmehessek?
Oly sokakat szeretek és oly sokan szeretnek,
többet mint Veronában, többen mint Velencében,

tízszer meg százszor többen. Legyen ez a végső érvem.
Maradok, bár tudom, hogy fejjel megyek a falnak –
és most marjatok belém, ahogy a férgek marnak.

(Budapest, 1988)
Szobámban pintyőkéim a tájképen
csak a festett fa ágaira szállnak.
Már réges-rég nem hittem, hogy megérem,
bár erre vágytam. Láthatom hazámat.

Örülök néki és szorongva félek,
mert sok a java és sok a hiánya,
de nem igaz – Metternich mondta Bécsben –,
hogy a Landstrasse vezet Ázsiába.

Nagyon fiatalok s öregek várnak
jöttömre. Késő vénségemben már csak
mi történhetne? Díszsírhelyhez érek,

vagy apró urnában zizeg laza
porom? Mindegy. A végén Szókrátésznek
s Epikúrosznak volt csak igaza.

(Toronto, 1989)
Göncz Árpádéknak             
szeretettel, hűséggel, hálával

Pintyőkék
Változás

Tíz éve Torontóban s New Yorkban tanakodtam
barátaimmal – persze csakis az angolokkal –,
melyik nagyhatalom az, mely elébb összeroppan?

Reméltük: nem az USA, hanem inkább a Szovjet,
s akkor, ha nem is sokkal, de valamivel jobb lesz.
Most idehaza nézek körül és kérdem: hogy lett?

Az újgazdag őrjöngő pénzszomjának nincs vége,
bőrfejűek érkeznek, kiket skalpolni kéne,
a maffia virágzik, a politika alja
demokráciát hirdet, miközben egymást falja,

a szinházak halódnak, az irodalom csendes,
a TV, mint odaát, római cirkuszt rendez,
kivált, mikor szabad lesz. Rendben vagyunk, bár későn:
a keleti helyére nyugati hülyülés jön.

(Budapest, 1991)
Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

(Budapest, 1994)
...t.
Következő oldal>>>
1910-2006